Földrajzi fekvés

Egervár Zala és Vas megye határán, Zala megye északi részén, a Sárvíz-patak völgyében fekszik (a falu tengerszint feletti magassága 217 méter). Keletről Vasboldogasszonnyal, délkeletről Zalaszentlőrinccel, délről Zalaegerszeggel, délnyugatról Nagypálival, nyugatról Lakheggyel, északról a Vas megyei Győrvárral határos. Két - a történelemben egymás mellett élő - település, Egervár és Dénesfa összeolvadásával jött létre. Egervárt 1281-ben, Dénesfát 1404-ben említik először írott forrásaink.

 

Geológiai múlt:

A régészeti terepbejárások és ásatások szolgáltatta adatok szerint a falu mai területén az Árpád-korban már több kisebb település is létezett. Egervár külterületén, a mai falutól délre, alig két kilométer távolságra található Fancsika, mely ma már csak helynévként őrzi az Egervárral összefonódó múltú Fancsika falu nevét. (Nevével először 1325-ben találkozhatunk. Pusztulása a XVII. századra tehető.) Egervár és Dénesfa 1948-ban egyesült, utóbbi ekkor Déneslak néven magába foglalta az 1991-ben önálló településsé alakult, a nyugati dombok hátán elterülő Lakhegyet is. A Sárvíz által kettéosztott, észak-déli irányú völgy melynek nyugati oldalán alakult ki a település és a környező dombok a földtörténet utolsó közel ötmillió éve történéseit idézik. A dombok homokbányákkal is feltárt döntő tömege a tóvá édesedett, majd folyamatosan feltöltődött Pannon-(bel)tenger üledéke, valamint a vidékünkön nyugat-keleti irányban folyt, szétterjengő, kavicsot és homokot szállító folyó hordaléka. (A vidék felszíni geológiájáról elsősorban a XIX. század hetvenes éveiben, valamint az 1920-as években végzett vizsgálatok szolgáltatnak adatokat.) A környező dombok tetőrészein előbukkanó agyagos kavicsrétegek részben az ősi Rába, részben az ősi Zala kavicsteraszainak maradványai. A domborzat mai arculatát a felszíni vízfolyások (köztük a Sárvíz-patak), a csapadék és a szél együttesen alakította ki. A jégkorszak végére a felszíni vizek által megszabdalt táj dombjainak ráncait lösz töltötte ki (összefüggő, jelentős vastagságú lösztakaró itt nem alakult ki). A szinte az egész völgyet elfoglaló mocsárból csak néhány kisebb sziget emelkedett ki alig észrevehetően. Még a XVIII. század végén, a XIX. század elején is a Sárvíz-patak völgyének nagy része mocsaras, ingoványos, zsombékos volt, bővelkedett berkekben, füzesekben, kis, sekély tavacskákban, kenderföldekben. A völgy száraz időben valamelyest járható része is sásos szénát termett, ahonnan a már lekaszált, megszárogatott szénát mint feljegyezték esős időben gyakran elvitte a víz. A XIX. század közepe táján kezdték kiszárítani árkokkal a mocsarat, szabályozták a Sárvíz-patak Széchényi-birtokon átfolyó szakaszát.

Vízrajz:

A Vas megyei Sáfimizdónál eredő, sebes folyású, számtalan mederbeli forrásból is táplálkozó Sárvíz alsó szakaszának szabályozásának és lecsapolási tervét 1837-ben készítette el Kehm Vilmos. Az akkor valamelyest rendezett patakmeder nem a mai vonalat követte. A jelenlegi meder egervári szakasza az eredetitől mintegy ötven-száz méterre nyugatra épült ki. (Ezért a pataknak ezt a részét Sárvíz-csatornának is nevezték.) A Dénesfa, valamint Győrvár határában lévő szakasz még hosszú ideig szabályozatlan, éles kanyarokban bővelkedő, ezért itt a nagy esőzések, tavaszi hóolvadás időszakában gyakoriak voltak az áradások, melyek szinte az egész rétet elöntötték, és eljutottak a falu házainak küszöbéig. A Sárvíz a középkortól egészen a XIX. század végéig malmokat hajtott, a XIX. századig halastavat táplált, de a bővizű folyócskából napjainkra szerény kis patak maradt. A Sárvíz-völgy egervári szakaszának talaj adottságait az előzőekben leírt tényezők együttesen alakították. A fő talajképző kőzetek: a homok és az agyag. A völgy középső részének talaja nagyobbrészt őrizve a kiszárított mocsár emlékét tőzeg. A domboldalak erős eróziója következtében a dombvonulat lábánál agyagos, homokos, itt-ott kavicsréteget magába záró felszíni rétegek alakultak ki. A nyugati dombvonulat délnyugat és déli részén az erdők által átalakított barna erdei talaj is megtalálható.

Növényzet:

Egervár és környékének növényföldrajzi viszonyait eredetileg csak az éghajlati, talaj és vízrajzi adottságok befolyásolták. Az észak-zalai növényföldrajzi területhez sorolt vidéket mint a zalai dombság északi határát egyúttal flórahatárnak is tekintették. E vidék növényföldrajzi feltérképezésével eddig viszonylag kevesen foglalkoztak. Tudomásunk van arról, hogy báró Solymosy László is tanulmányozta az 1930-as, 40-es években Egervár és környéke növényzetét, de ennek írásos emléke nem maradt fenn. Az 1960-as években bejárta a vidéket Károlyi Árpád, kutatásai részben meg is jelentek (Délnyugat-Dunántúl flórája címen több részben közölte szerzőtársaival együtt az Egri Tanárképző Főiskola Füzeteiben). Ezt követően csak az 1990-es évek elején tekintették át természetvédelmi szakemberek a környéket. A lényegében kontinentális klímájú terület lomberdeiben őshonos volt az erdeifenyő. A lombosok közül jellemző volt a tölgy, a bükk, elegyfaként a szelídgesztenye, a völgy vízben gazdag részein az éger és a fűz. Az éger a völgy középső részén jelentős ligeteket alkotva kísérte végig a Sárvíz mentét. ( Eredetileg meghatározó mértékét mutatja az is, hogy a település történetének kezdetekor nevét is e fafajtáról kapta. Komoly mértékű kitermelése veszélyeztetett fafajtává tette itt, ezért a község önkormányzata 1991-ben elrendelte a védelmét.) Az erdei fafélék tekintetében nagymértékű változást hozott a XX. század első fele, amely időszakban erdeinket meghódította az akác. A cserjeszint leggyakoribb növényei a fekete bodza, fekete szeder, borostyán, fagyal, vadrózsa, galagonya, mogyoró, som, kecskerágó, kökény. A gyepszint vadon élő növényzete széles skálán mozog. ( Csak néhány közülük: réti perje, nagy csalán, sárga aranyvessző, árvacsalán, hölgypáfrány, salamonpecsét, harangvirág, hóvirág, gyöngyvirág, ibolya, eper, mohafélék.) Az egykori láprétek a vízkedvelő fajtáknak, a homokos dombhátak a szárazságt űró fajtáknak kedveztek. A rét védett növényei: buglyos szegfű, sárga nőszirom, hússzínű ujaskosbor, réti aggófű. A község nyugati részén, a belterület és a szőlőhegy határán található Pince-domb számos védett növény élőhelye: szártalan kankalin, agár- és tarka kosbor, szártalan bábakalács, csillag őszirózsa, prémes tárnics, nagyvirágú gyíkű, ágas homokliliom, csomós harangvirág, budai imola, közönséges napvirág. (A Pince-domb ritka és veszélyeztetett növény együttese és a mellette fekvő, tűlevelűekkel telepített völgy helyi védelmét 1991-ben rendelte el a település önkormányzata.) Az ősnövényzet változása elsősorban nem a természeti feltételek módosulásának köszönhető, hanem a mindenkor itt élő emberek természetet átalakító tevékenységének. A gazdálkodás a XVIII.-XIX. század fordulójára nőtte ki végképp a természeti kereteket. A tömeges állattartás a legelők növelését igényelte, s ez csak a vizenyős, mocsaras területek rovására történhetett. A XIX. század lecsapolási, vízrendezési munkái még nem vezettek a rét teljes kiszáradásához, de az 1970-es években átgondolatlanul végrehajtott melioráció (ezen elsősorban a rétnek árkokkal való megszabdalását kell érteni) következménye a talajvízszint nagymértékű csökkenése, ezáltal a rét fokozatos kiszáradása a XVIII. században. A település terjeszkedése, újabb és újabb földterületek (főként erdők) szántófölddé tétele a természetes flóra rovására történt. Az erdők nagymértékű irtása (tűzifa és épületfa kitermelése, a vár erődítési munkái, a hamuzsírfőzés, szántóvá és szőlőheggyé alakítás), a mocsár lecsapolása visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. A XVIII. század elején még méretes tölgyekben, bükkben és gyertyánban gazdag lombos erdőkben az akác vált uralkodóvá. Ennek oka döntő részt az, hogy a XX. század nagy erdőirtásait főként akáccal pótolták. A település lakókörnyezetében a XIX. században a szeder, az 1950 60-as években a nyír, majd folyamatosan napjainkig az örökzöld fajták (főképp tujafélék) váltották fel az eredeti növényzetet. Az elmúlt századok gazdálkodási kultúrájára jellemző, a falukép alakulásában jelentős fafajták, a szeder, dió, hárs ma már alig vannak jelen. (A településkép egyik meghatározója, a Vár úti évszázados vadgesztenyefasor védett. Ez a fasor a XVIII. századi térképeken már szerepel.)